La Fontaine meséje a városi és mezei patkányról felteszi a kérdést: mi jobb, állandó készenlétben, félelemben élni javaink és testi épségünk elvesztése miatt vagy megelégedni kevesebbel, de nyugalomban és  szabadon élni.

A kérdést több költő és gondolkodó is feldolgozta az ókortól kezdve, pédául  Esopus(Aiszoposz) és  Fédrusz (Phaedrus).

La Fontaine meséi a 17. században íródtak, és a Radnóti által magyarra fordított mesékből készült válogatás kötet először 1943-ban jelent meg a Franklin Kiadó gondozásában.

Íme a vers és a rajz, ami eszembe jutott róla.

A VÁROSI ÉS A MEZEI PATKÁNY

A városi patkány egyszer
meghívta a mezeit,
s jó, polgári ételekkel
úri tálakat terít.

Fínom perzsaszőnyegen volt
minden, mit nagy konyha ád;
bő, vidám bendőtömés folyt,
jól evett a két barát.

A lakoma nem ért véget,
még kínálást hallani,
mikor a szép ünnepséget
megzavarta valami.

Zaj hallatszik s innen-onnan
gyanus léptek neszei,
a városi patkány surran
s követi a mezei.

Ujra csend lett, visszatérnek
mindketten a résen át;
s szól a gazda a vendégnek;
«Itt a hús, folytassa hát!

– Elég volt, – felelt a másik,
holnap én hívom meg Önt.
Úri koszt nem lesz rogyásig,
de nagyúri lesz a csönd;

semmi sem rémít a réten,
úgy eszünk. Nem élvezet,
hogyha jódolgunk felett
rettegés lapúl sötéten!