Hol volt, hol nem volt, a nyüzsgő városon is túl, élt az erdőszélen egy kislány. Vilmának hívták, de ő jobban szerette, ha Piroskának szólítják. Egy kellemes nyári napon fogta kis kosárkáját, tett bele egy doboz alkoholmentes sört meg egy zacskó csipszet és elindult meglátogatni a nagymamáját.
Dúdolgatva, egy-egy útmenti virágot letépve ment az erdőben, amikor elért a bekötő úthoz. Ott félig a bokorba betolva egy rozoga, kopott, kiszuperált Barkas állt. A gazdája egy szép napon megunta, hogy annyit zörög, harákol a motorja, hogy gyakran leáll és cserbenhagyja, hát kirakta az erdőszélre.
De a Barkas a jólevegőn erőre kapott és amint meglátta a dalolva közeledő kislányt, felajánlotta neki, hogy elviszi a nagymamához. Nem, nem – felelte Piroska – még sok virágot kell szednem, inkább gyalog megyek. Szedett is egy kazalnyi virágot, elért a nagymamához.
A nagymamának éppen fájt a lába, a keze viszont nem, ezért sütött Piroskának egy tál hamubasült pogácsát. Kirándulhatnánk, ha nem fájna a lábam – mondta a nagymama.
Fogunk is – válaszolta homlokára csapva Piroska.
Visszafutott a Barkasért, és a Barkas Piroskával, a nagymamával és a tál hamubasült pogácsával eldöcögött az úton a lemenő nap irányába.
