Első jelenet

A szélnek játszani támadt kedve. Elkezdte fújni a felhőket. A felhők úgy összetorlódtak, mint csúcsforgalomban az emberek. Lökdösődtek, egymás sarkára tapostak. A szél meg egyre lelkesebben fújt. A felhők pedig egymáshoz szorultak, és mint a megszívott szivacsból, kicsurrant belőlük az eső. A szélnek tetszett a játék, fújt fújt egyre erősebben, a felhők pedig ontották magukból a vizet. 

A hegynek is tetszett a játék. Végre jól megfürdöm – gondolta. A kis patak is örült, mert a sok eső teletöltötte a medrét és most végre ő is hasonlítani kezdett bátyjaihoz, a széles, hömpölygő vízű folyókhoz. Vajon én is eljutok a tengerhez – kérdezte a patak, de a hegy nem válaszolt, mert éppen azzal volt elfoglalva, hogy egy nagy sziklával útját állja a pataknak. Azonban a patak nevetve átugrott a sziklán és folytatta útját.

A szél megunta a játékot és elbújt. A felhők szétszéledtek,  továbbvonultak. A nap végre kisütött, és egy szép szivárványt épített az égre. Amikor a szivárvány egyik vége elérte a sziklát átugró patakot, az alábukó vízcseppek elnyelték a szivárványt. A szivárvány darabkái úsztak egy darabig a víz felszínén. Erőt gyüjtöttek és mint a színes szappanbubborékok, lassan felmelkedtek a levegőbe.

Így születtek meg a szivárvány tündérek.

Folytatása következik!